Az út eleje hasonlít ahhoz a lendülethez, amivel egy kisgyermek járni tanul. Tele van izgalommal kíváncsisággal. Vajon milyen út áll előttünk? Meg kell e birkózni a hideg, meleg, eső, fáradtság „szörnyeivel”?

Ahogy aztán rutinszerűvé válik a járás, a mozgás ritmusa beépül a csontokba, izmokba, mintha megállíthatatlan lenne az ember. Ifjonti hévvel tör előre, hagyja maga után a kilométereket, falvakat és pusztákat felváltva. Majd beszivárognak szép lassan a „szörnyek” az út kezdeti könnyedségét kissé teherré változtatva. A szél, mely pont szembe fújt az együtt baktató 10 emberrel, mintha gúnyolódva süvítette volna: „erősebb vagyok nálad!” Röppentek milliószám a szúnyogok is amint a magas fűben haladtunk, aztán tűzött a nap, mely minden vándort alázatra tanít. Megtanít elfogadni, értékelni ami van. A reggel nagy gonddal elcsomagolt étel, ital valóságos kincs!

Könnyen telt az a húsz kilométer, amin megharcoltunk amivel kellett, de az erőnkből még bőven kitelt. A kitömött róka fáinak árnyékában, majd a kimlei templom hűvös falai közt felhangzó 42. zsoltárt énekelve úgy tűnt akár örökké bírnánk ezt az utat járni.

De mire a máriakálnoki csodatévő kúthoz értünk, már valóban vártuk a csodát. Múljon a sajgó fájdalom a talpakból, a lábujjak görcse oldódjon végre! A kút hűvös vizéből kortyolva már mint „érett felnőttek”, minden lépést felelősen meggondolva indultunk tovább az utolsó szakaszra. Még 7 km volt előttünk a célig. Utána büszkén lehet posztolni facebookra, honlapra: Megcsináltuk!

Az utolsó kilométerek viszont már nem a kisgyermek gyorsaságával röppentek el, nem is az ifjúkor hőbörgő hangjaival, de nem is a középkor felelős lépteivel. Ekkor már mint idős emberek cammogtunk. Elfáradva, kicsit megtörve az út terhe alatt. Az „örökké bírnám” felkiáltása helyett egyre gyakrabban csendült fel a: „mennyi még?" kérdése. Meddig tart még a fájdalom, fáradtság, fásultság, tompa gondolatok? Az ember vágyja az út végét, ahogy sok idős várja, hogy végre, mint egy elhasznált ruhát levethessen porhüvelyét.

És megtörtént a csoda! Remegő lábakkal roskadtunk le Isten elé az óvári templomban. Vége! Tőle, vele indultunk az út elején, őt keresve végig, és majdnem nyolc órányi gyaloglás után, hozzá tértünk vissza.
Sok mindenre tanít egy-egy zarándoklat. Egy héttel utána leginkább ez a gondolat él bennem: Istenben nyugszik meg minden test és lélek az útja alatt. Ami pedig megmarad, nem más, mint a hála. Hála az útért, útitársakért, minden nehézségért és apró ajándékért. Hála, hogy Ő a kezdete és vége mindennek.

A zarándoklaton készített fotókat ITT tekintheted meg!