Igaz-e az, hogy egy gyülekezetért csak a lelkész felel? Jogos elvárás-e, hogy a gyülekezet minden külső-belső ügyével csupán a lelkész foglalkozzon? Ilyen és ehhez hasonló kérdések ritkán fordulnak meg a fejünkben, főleg nem akkor, amikor áhítatos szívvel beülünk a templom padjába. Olyan kérdések ezek, melyeket fel kell tennünk, és nem csupán magunkban. És ha már feltettük, választ is kell találni rájuk. Ezért utazott el gyülekezetünk vezetősége – a presbitérium és lelkészek – Mórra, hogy három intenzív napon keresztül a sok igazgatással, gyülekezeti alkalommal kapcsolatos kérdést feltegye, és választ is találjon rá. Valóban intenzív volt, mert bár sokan éreztük a székekkel körberakott teremben, hogy milyen jó volna egy nagy séta a napsütötte tavaszi környezetben, az idő szorossága, a munka fontossága ezt nem tette lehetővé. Végigjártuk gyülekezetünk közel 500 évét, és megemlítettük gyülekezetünk néhány kiemelkedő személyiségét a nehéz történelmi időkből. Még nem volt templom, sem önálló református egyházközség, de annál nagyobb volt a lelkesedés az evangélium magyar nyelven történő hirdetésére. Az ellenreformáció, gályarabság, szabadságharc, államosítás nehéz évei, a templomépítés boldogsága, a hívek számának gyarapodása, de mindenek előtt Isten Győrben református gyülekezetet teremtő akarata, a jelenkori gyülekezetet mind-mind meghatározzák. A múltunk, nagy nevű, egyházért, Isten ügyéért tenni akaró hitvalló elődeink nem hiába fáradtak. Olyan örökséget hagytak ránk, melyért felelősséggel tartozunk, melyet tovább kell adnunk, melyért Isten előtt valamennyiünknek el kell számolnunk.

            Aki ellátogat hozzánk, láthatja, hogy az örökségünk tovább terjed a templom épületén. A külső-belső felújításra szoruló parókia hatalmas épülete, melyben gyülekezeti terem, lelkészlakások és irodák vannak, szintén a hagyaték részét képezik. Emellett gyülekezetünknek lánykollégiuma is van a belvárosban, melyért szintén felelősséggel tartozik, és a parókiához hasonlóan felújításra szorul. Viszont az örökség részét képezik a gyülekezeti alkalmak is, melyek lehetőséget teremtenek a közösség megélésére, az isteni szeretet tanulására és átadására, az evangélium továbbadására.

            De kik képezik a „valamennyiünk” nevű halmazt, akiknek el kell számolni ezzel az örökséggel? Ezzel a kérdéssel tulajdonképpen visszaérkeztünk a kezdő kérdéshez: Ki felel a gyülekezetért?

            Könnyelműen és elhamarkodottan kijelenthetnénk, hogy a lelkészek, hiszen őket bízták meg ezzel a feladattal. Azért választották meg őket, azért fizetik őket. Aztán ott vannak a presbiterek, akiket azért választanak meg a hívek, hogy…? Miért is? Vajon tudja ezt a kedves Olvasó? „A presbitérium az egyházközség vezető testülete, lelki és anyagi életének irányítója.” – írja az egyházigazgatással kapcsolatos törvényünk. Tehát bővül azok köre a lelkészeken túl, akik felelősséggel tartoznak, és felelősséget is vállalnak az elődeink által ránk hagyott örökségért. Ha viszont körbe nézünk, ennél sokkal több embert látunk egy-egy istentiszteleten. Így, ha megengedi a kedves Olvasó még tovább tágítanám azok körét, akik felelősséggel tartoznak lelki és anyagi javainkért. Ők azok a megkeresztelt, konfirmált, úrvacsorával rendszeresen élő keresztyének – közöttük van Ön is talán –, akik vállalták, hogy elkötelezik magukat Krisztus mellett, a Győri Református Egyházközség mellett, osztozva annak minden terhén és örömén. Így tehát a „valamennyiünk” nevű halmazt, akik kisebb nagyobb felelősséggel tartoznak „Mi”, egymással rendszeresen találkozó, istentiszteleten együtt éneklő, imádkozó emberek alkotjuk. Azok, akik sajátunknak, otthonuknak érezzük ezeket az ódon épületeket, templomot, akik lelki otthonként tekintünk a gyülekezet közösségére, akik együtt tudunk örülni egy-egy keresztelőn, esküvőn, akik szívesen hordozzuk egymás fájdalmas terheit imádságban, de akár olyan hétköznapi módon is, mint egy bevásárlás. Akik tudjuk, hogy egy ház, otthon működtetése mennyi mindennel jár együtt és ezért időt, pénzt, energiát nem sajnálva a saját tehetségünkhöz mérten igyekszünk kivenni a részünket a munkából. A felelősségvállalást nem kényszernek, hanem szolgálatnak tekintjük. Nem dicséretért, hanem az Isten iránti háláért szolgálunk, mert elsősorban Neki szolgálunk.

            Súlyos szó a FELELŐSSÉG családért, munkáért, gyülekezetért egyaránt. És óriási teher, ha csupán egy ember vállán van. Mi, akik Mórra mentünk, azért tettük, hogy „ezerjó” születhessen abból, hogy együtt szolgáljuk Istent, a gyülekezetünket, remélhetőleg nem maradva magunkra ebben a szolgálatban.

Erlitz Anita lelkész