„Elveszem a kezem és megláthatsz hátulról” (2. Mózes 33:23)

Mi általában negatív értelemben használjuk az Isten háta mögött kifejezést. Az igében meglátni az Isten hátát, azaz az Isten háta mögött lenni, egész más jelentéstartalommal bír. Mózes szeretné meglátni Isten dicsőségét, az Urat a maga teljességében, de emberlétének korlátai miatt Isten annyit csak annyit enged meg neki, hogy a hátát lássa, amikor elvonul előtte. Ez a képletes nyelv azt is jelenti, hogy Isten megy elől, ő vezet. Keleten a pásztornak a hátát kell, hogy lássa a nyája. És ha esetleg mégsem látnád a jó Pásztor hátát, ott vannak a nyomok, melyek kísérik akár a tavaszi zöld mezőn, a nyári forró homokban, az őszi avarban vagy a téli hóban. Jelzik ezek számunkra csodás jelenlétét, útmutatását, hogy mindenhol ott van, ahol Isten megérintette gyermekei szívét, hogy általa úgy szeressük felebarátainkat, mint önmagunkat.
Ha meglátsz egy templomépületet, azt mutatja, hogy Isten már elhaladt azon a helyen. Nem láthatod az Úr teljes dicsőségét, de láthatod Isten hátát, a nyomát. Emberek hozták létre ugyan a templomokat, de olyanok, akik pénzüket, idejüket nem sajnálták, összefogtak, hogy Isten dicsőségére építsenek. És jöttek újabb és újabb nemzedékek, akik hittel támogatták a gyülekezetet, végezték Isten munkáját. Szerették Istent, a templomban imádkoztak, olvasták és hallgatták szavát. Ha látunk egy templomot, meglátjuk Isten a hátát, hogy előttünk járt.
De ha emlékezel valakire a családodban, a gyülekezetedben, aki valaha veled együtt ült a padban, ha felidézünk egy-egy áldott lelket, vezetőt, aki szívedig hatóan beszélt, bibliakört, imaórát, énekkart stb. szervezett, hogy megossza a Biblia és Jézus Krisztus iránti szeretetét, azt mondhatjuk: „Isten dicsősége elvonult ezen a helyen”. Amikor látod, hogy egy valamikori csodálkozó szemű gyermek most a gyülekezet oszlopa, aki adakozik, imádkozik, szolgálatot vállal, elmondhatod: „Isten dicsősége elvonult ezen a helyen”. De kilépve a templomból is tetten érhetjük, amikor pl. egy kórházban valaki vérátömlesztést kap, mert anélkül meghalna. Nincs olyan törvény, amelyik kötelezne bárkit, hogy muszáj vért adni, hogy segítsen valakinek, mert a vérünk a sajátunk. De mégis van, aki megengedte, hogy tűt szúrjanak a vénájába, és a levett vér most rendelkezésre áll, és szó szerint magával hozza az életet. Ekkor is felismerhetjük: „Isten dicsősége elhaladt ezen a helyen”. Láthatjuk Isten hátát, ahogy előttünk jár és nyomokat hagy nekünk.
Nem láthatjuk Isten arcát. Meghalnánk, ha megtennénk – mondja a Biblia. De velünk van, meghallgat és válaszol, láthatjuk őt magunk előtt, mint aki a béke, az igazságosság útján az üdvösség felé vezet. Amikor Jézus testben itt volt a földön, azok is pontosan tudták, hogy hol járt, akik személyesen soha nem találkoztak vele. Mert látták maga mögött hagyott nyomait. Látták a felelősségre vont vallásoskodó embereket, a meggyógyult leprást, a bocsánatot nyert bűnösöket, a megtisztított templomot, a bizonyságtételre felkészített tanítványokat, az örömében ugráló bénát, a látó vakokat, a jól lakatott éheseket, a meggazdagított szegényeket, a megvigasztalt gyászolókat. Látták, hogy keresők megtalálták helyüket az életben, az elveszettek hazakerültek, a fáradtak megpihentek, a gyengék megerősödtek, a betegek meggyógyultak, akik pedig csapdába akarták csalni, azok elnémultak, elképedve csodálkoztak.
Ha a Mester megy előttünk, nem is olyan rossz az Isten háta mögött!

Pálfi Zsuzsanna lelkipásztor