„… éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt…” Ap.Csel 27:27-28

Érdekes, hogy pont a legnagyobb sötétségben lett annyira erős a hajósok gyanúja a földet illetően, hogy leeresszék a mérőónt, ami aztán megerősíti sejtésüket. Honnan tudhatták, miközben nem láttak semmit? Működött a tengerész ösztön? Nem voltak biztosak abban, hogy Európa vagy Afrika az, ami felé közelednek; de valami azt súgta: "Nemsokára zátonyra futunk." Egész úton ott volt a föld előttük, de nem is gondoltak rá addig, amíg kellemetlenül közel nem kerültek hozzá.

Abban a pillanatban, amikor egy apró élethajó elindul a földi lét óceánján, a túlpart már előtte van, de hogy ez egy biztonságot adó, békés öböl-e, vagy egy veszélyes, sziklákkal tarkított partszakasz-e, amelyen a hajó darabokra hullik, az attól függ, hogy milyen az útja, mennyire felkészült, és ki a kapitánya. Van, akinek hosszú időbe telik, mire rájön, hogy valamilyen, egyre közeledő föld van előtte. Ösztönösen is az ember agyába lopakodik a gondolat: "Ez az élet nem minden; nincs messze az idő, amikor egy másik földön fogok partot érni!". Eljön az idő, amikor az ember körülnéz, és meglát ezt azt, amire korábban nem figyelt fel, és egyre gyakrabban hallja embertársaitól is: "Közel van már a túlsó part." És hirtelen eszébe jut mindaz, amire hosszú évekig nem gondolt: egy-egy elejtett szó, esemény, tanítás, gondolat.

A kiáltás, hogy föld előttünk a közelben, nem feltétlenül okoz örömet mindenkinek. Az öröm ugyanis függ attól a személytől és körülményeitől, aki hallja ezt. Mert egy dolog tudni, hogy előttünk szárazföld van, amikor magunk előtt látjuk a biztonságos kikötőt; de teljesen más dolog, amikor az éjszaka sötét, nem látunk, és csak hánykolódunk, sodródunk nem tudva, hogy hol is vagyunk, mi is vár ránk. Ilyenkor ez a kiáltás félelmetes. Így van ez a lélekkel is. Néhányunknak a kiáltás, hogy közeledünk a túlpart felé azt jelenti, hogy a menny van előttünk a közelben, hálaadásra indít, mert tudjuk, hova, kihez megyünk, ezért vágyódunk megérkezni hozzá. De vannak olyanok is, akiknek a fülében ez a hír nagyon rosszul cseng. Ugyanazon a hajón nem mindegy, hogy valaki úgy utazik, hogy már alig várja, hogy az út végén megpillanthassa szerettei arcát, vagy csak azért van ott, mert egy államok közötti kiadatási egyezmény következtében a megérkezés megérdemelt büntetésének a kezdetét jelzi.

Nem biztos, hogy egyformán tudjuk meghatározni az előttünk lévő földet, és érzéseink is nagyon eltérőek lehetnek a partraszállást illetően. De azok számára, akik az evangélium hajóján utaznak, és akiket az ihletett térkép, a Szentírás vezet a mennyei kapitány, Jézus irányítása alatt, a túlsópart dicsőséges valóság, és a partraszállás kilátása a mindennapokban is vigasztalás, reménység forrása. Bátorítson bennünket, hogy ha hallgatunk Rá, nem veszik el az élet, a lényeg, csak a hordozó hajó.

Pálfi Zsuzsanna
lelkipásztor