„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma…” Máté 6:11

A mese szerint egy kemény téli napon egy szegényasszony állt meg a király télikertjének ablakánál, és meglátott egy szőlőfürtöt. Elgondolta, hogy milyen jól jönne most ez beteg gyermeke számára. Hazament a fonókerekéhez, keresett néhány fillért, és felajánlotta a király kertésznek a szőlőért. Ő azonban csak intett a kezével, és elzavarta az asszonyt. Hazaérve a kunyhójába, az anya lekapta az ágyáról a takaróját, zálogba adta, és újra odament a kertészhez, hogy adja el neki a fürt szőlőt, és felajánlotta érte a takaróért kapott forintot. Az dühösen ki akarta dobni, amikor váratlanul belépett a hercegnő. Hallotta a férfi erélyes hangját, észrevette a nő könnyeit, és megkérdezte, hogy mi a baj. Amikor elmesélték neki a történteket, ő azonnal az asszonyhoz fordult: "Te, szegényasszony, hibát követtél el! Az én apám nem kereskedő, hanem király; az ő dolga nem a kiárusítás, hanem az adományozás!" Ezek után letépte az áhított fürtöt, és beletette a szegényasszony kötényébe.

A nyár végén az augusztus 20-i ünnep és a Miatyánkból vett ige egyaránt emlékeztet bennünket, hogy életünk legfontosabb dolgait nem vásárlással, ezek árának kifizetésével tudjuk megszerezni, hanem hálás szívvel fogadhatjuk el a mi mennyei Atyánktól, mert ezek bizony ajándékok. Ajándék a mindennapi kenyér, ajándék a hit, amivel Urunkhoz kapcsolódhatunk. Ajándék, hogy Isten épp a magyar nemzet tagjaiként nem magányra hívott el bennünket, hanem megadja a családhoz, a gyülekezethez, a nemzethet tartozás örömét. A megajándékozottság következménye pedig a hála, ami abból a felismerésből fakad, hogy mindezek számunkra nem kényszerpályák, púpok a hátunkon, amiktől ideje lenne megszabadulni, de nem is kijáró jussok, melyeket megörököltünk, nem is kiérdemelt járandóságok, melyekért megdolgoztunk, hanem Isten végtelen szeretetének, gondviselésének megtapasztalható jelei. A megajándékozott ember pedig tudja, hogy nem csupán elfogadni kell ezeket az ajándékokat, hanem megfelelően kell élni is velük. Megfelelően fel kell őket használni, tenni kell azért, hogy az isteni szándék megvalósulhasson általuk is.

Tudja a mi mennyei Atyánk, hogy mi mindenre van szükségünk. És miközben újra és újra elkérjük Tőle a mindennapi életünkhöz szükséges ajándékait,

1. elismerjük, hogy Istentől függünk testi szükségleteink kielégítésében is.
2. megtanuljuk még testünk szükségleteit is alárendelni a lélek céljainknak, Isten akaratának.
3. meglátjuk, hogy mennyi az elég, és az élet kínálta forrásokból az elegendő mennyiségre és nem túlzó bőségre vágyunk.
4. bízva az isteni Gondviselésben a jövővel kapcsolatos, szükségtelen szorongásainkat képesek leszünk kordában tartani.
5. képessé válunk elkerülni minden önzést, túlzó ragaszkodást e világ javai iránt, valamint a tisztességtelen élősködést másokon.
6. mi magunk is ráérzünk az adakozás, a megosztás örömére.

Egyszer régen egy lelkész megkérdezte a kisiskolás gyerekeket: "Ki adja a kenyeret vacsorára?" Szinte mindenki azt válaszolta: „Anya.” – „De ki adta az anyának?” – „A pék.” – „És ki adta a péknek?” – „A molnár.”– „És ki adta a molnárnak?” – „A gazda.” „És ki adta a gazdának?” – „A föld.” És csak ekkor, amikor megkérdezte: "És ki adta a földnek?", kapta meg végre a már korábban remélt választ: „Isten volt az.” Hányszor e kicsikhez hasonlóan mi is valamilyen másodlagos oknak tulajdonítjuk az áldásokat, nem pedig Isten ajándékának! Sőt félek, hogy sokan ma már ezt a láncolatot sem tudnák felállítani. Pedig nagyon fontos lenne látni mind az elsődleges forrást, mind pedig a másodlagos okokat. Éppen ezért kérjük el és fogadjuk hálásan a mindennapit a mi Mennyei Atyánktól.

Pálfi Zsuzsanna győri lelkipásztor