IGEI ÜZENET

Hitünk közepe
2025-04-13

Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje. (I Kor. 1:18)

  Sokan még keresztyén kultúrában felnőve is csak a Nagyhét eseményeinek boldogságos, felvonulásos virágvasárnapi elejét ismerik; meg talán a „minden jó, ha a vége jó” alapon, a feltámadásos, mennyekig érő húsvéti végét ünneplik. Mindaz pedig, ami a kettő között történt, az már nem annyira fontos. Ha így gondolkodunk, könnyen úgy járhatunk, mint egy régi történetben az a tanyasi fiú, aki épp az iskolából tartott hazafelé egy napon, mikor azt vette észre, hogy idegenek plakátokat ragasztanak a kisváros főutcáján. Addig ácsorgott, amíg be nem fejezték, aztán odament, hogy elolvassa. Egy cirkuszi társulat érkezését adták hírül, méghozzá olyanét, amiben állatok is szerepelnek, meg van minden, ami szem-szájnak ingere. A fiú hazarohant, elmesélte az apjának, és megkérdezte, elmehet-e a cirkuszba. Bár az apa tudta, hogy nem igazán van erre pénzük, de mégis rábólintott. Eljött végre a nagy nap, a fiú sietve végzett minden dolgával. Izgatottan ment oda az apjához, és újra megkérdezte, mehet-e. Az apja elmosolyodott, és átadott neki egy féltve őrzött bankjegyet. A fiú megköszönte és már szaladt is. Amikor a városba ért, látta, hogy a főút két oldalán végig emberek állnak, majd meghallotta a furcsa zajokat is. Megérkezett a cirkusz. A szíve hevesen dobogott, szemei kikerekedtek, ahogy a zenekar elvonult előtte az úton. Ezután jöttek az állatok. Voltak, amelyek úgy vezettek, másokat pedig ketrecekben hoztak egy kocsin. A fiú teljesen el volt bűvölve, tátott szájjal nézte a menetet. Milyen izgalmas volt eddig csak képen látott állatokat élőben látni! Aztán jöttek mindenféle ügyes emberek, zsonglőrök, akrobaták. Ugráltak, labdákat és buzogányokat dobáltak. A legvégén, sereghajtóként jött egy bohóc is hagyományos bohócruhában, festett arccal, nagyorrú cipőben. Amikor a fiú meglátta a bohócot a sor végén, odaszaladt hozzá, és átadta neki az apjától kapott pénzt, és elégedetten hazament. Azt hitte, hogy ennyi volt a cirkusz, hogy már mindent látott. Pedig ez még csak az előadás előtti felvonulás volt.

Sok keresztény látja így a nagyhetet. Látják az egyik vasárnap Jézus királyi ünneplését, a következő vasárnapon pedig a feltámadás örömét. De ami köztük van - a szenvedés a megaláztatás, a fájdalmak, a kereszt, – azt bizony sokan elmulasztják. Mégis szentül hiszik, hogy mindent láttak, mindent tudnak, és ennyivel meg is elégszenek. Nem csoda, ha ugyanilyennek, azaz szórakoztatónak, örömtelinek, felhőtlennek, csodákkal körberakottnak, diadalmasnak gondolják a keresztyén hit megélését is, és nincsenek felkészülve arra, hogy bizony két ünneplés között szembejön a sűrűje is az életben. De sokan csalódnak és fordítanak hátat Istennek, amikor ki kell(ene) inni a szenvedés poharát is, amikor nehézségekkel, megaláztatással kell(ene) szembenézni, áldozatot kell(ene) hozni Isten ügyéért.
Hajlamosak vagyunk csak úgy átugrani a bevonulás megünneplésétől a nyitott sírhoz, és nem fordítunk különösebb figyelmet a köztes eseményekre, nem figyelünk oda kellően közbülső keresztre. Megértem, hogy Jézus brutális kínzását és meggyilkolását nem kellemes végignézni, de mégis meg kell tennünk. Mert a kereszthez vezető események beszédesek ugyan, de önmagukban nem mutatják meg az isteni szeretet igazi mélységét. A kereszt után történtek pedig már arról vallanak, hogy mit okozott ez a szeretet. De ahhoz, hogy a kettőt össze tudjuk kapcsolni, látnunk kell a keresztet. Jézus keresztje ugyanis megmutatja, mit tett értünk szeretetből, a prófécia beteljesedett. Így aztán kereszt utáni események is bekövetkezhetnek, Jézus ígéretei valóra válhatnak, minden érted és értem is elvégeztetett. A nagyhéten előre haladva emlékeznünk kell arra is, hogy az a Jézus, aki eljött és helyettünk került a keresztre, most nekünk is helyet készít a mennyben.
Minden kezdetnek van vége, és minden végnek kell, hogy legyen kezdete. De minden kezdet és minden befejezés torzó önmagában, szüksége arra, ami közte van, ami összekapcsolja a kettőt. A pálmaágas ünneplés a kereszt kínjaihoz, a kereszt kínjai pedig a feltámadáshoz és a mennybemenetelhez vezetek el. Adja Isten, hogy meglássuk, hogy a Nagyhétnek, a Jézus történetnek nemcsak eleje és vége van, hanem a tökéletes középpel válik teljessé. Krisztus keresztje, az ember megváltása ugyanis nemcsak a történelemnek, de saját hitünknek is az igazi közepe.

Pálfi Zsuzsanna
lelkipásztor