Ha ünnepre, istentiszteletre hívtak, ha te­metésre, gyászra, netán veszélyre figyelmeztettek, a harangok üzenetét értették, figyelték az ott élők. A mai kor embere – különösen a városban élők, – már úgy rendezi életét, hogy elfelejti a jelek jelrendszerét, inkább figyel a hírközlés megszámlálhatatlan csatornáira.

Mindez azért futott ki tollamból, mert

Czapáry Endre tanár úr

halálának hírét szerettem volna közzé tenni csupán egy jellel, amelyből kiolvasható: az ő megszo­kott helye üres 2018. augusztus 16. óta a Kossuth utcai templomban.

A magyar matematika-tanárok nagy családja, a Pápai Református Gimnázium tanári kara és öregdiákjai a legendás tanárt gyászolják velünk együtt, akinek a matematika szépségein, rejtélyein túl ünnepet jelentett, ha erdélyi tapasztalatairól, Marosvásárhelyről, a két Bolyairól szakmai hiteles­séggel, hazafiúi lendülettel szólhatott.

/Kuti József/

In memoriam Czapáry Endre (forrás: Pápai Református Gimnázium honlapja www.refi-papa.hu)

„…ahogy egy nemzetnek szüksége van nagy egyéniségekre:Széchenyikre, Adykra, Kodályokra, ugyanúgy szüksége van olyan iskolaegyéniségekre, mint amilyen a debreceni, a sárospataki, a pápai kollégium volt.” - írja Csoóri Sándor a Pápai Kollégium 450. évfordulója kapcsán. Ha továbbvisszük ezt a gondolatmenetet, akkor úgy folytathatnánk: egy nagy „iskolaegyéniségnek”, mint a pápai iskola, pedig szüksége van nagy tanáregyéniségekre.

Az 1991-ben újra egyházi fenntartásba vett alma maternek nagy szerencséje volt, amikor Bujáky Miklós igazgató az újjáalakuló tanári karba meghívta a Czapáry házaspárt is, ezzel biztosítva mindjárt két nagy tanáregyéniséget is az iskola újabb kori történelmének. Éva néni, aki az 1952-es államosítás évében érettségizett, igazgatóhelyettesként segítette a kezdeti években az újraszervezés nehéz, sok buktatóval szegett munkáját, Bandi bácsi pedig, aki tulajdonképpen már 1982 óta nyugdíjban volt, óraadó tanárként újra katedrára lépett a Pápai Református Gimnáziumban.

Matematika szakkört vezetett, korrepetált az internátusban, versenyre készítette a diákokat és egyetemi előkészítőt tartott még nyolc éven keresztül, amikor 2000-ben végleg kivonult az osztálytermi munkából. Már ez alatt az idő alatt alakja legendává vált. Hogy mitől is válik valaki legendává? Sok összetevője van. Czapáry Endre először is mindenki Bandi bácsija lett, az iskola nagypapája, s nem azért, mert valamiféle nagypapás roggyantsággal járt-kelt közöttünk, hanem, mert mindenki tisztelte, mint egy családban a legidősebbet, a legbölcsebbet, akinek véleménye mérvadó, tudása lenyűgöző, szeretete megnyugtató. Ha fehérköpenyes, magas alakja feltűnt a folyosón, akkor a vagányabb kamaszok is lassabb tempóra váltottak, és valahogy nem felejtettek el köszönni. Legendás volt az udvariassága: a lányok és a fiatalabb kolléganők lemondóan sóhajtottak, ha erről volt szó: Bandi bácsi az utolsó Grál-lovag, aki még tudja, hogyan kell tisztelni a „női hölgyeket”, ahogy mondani szokta.

A legendához történetek is kellenek, amiket tovább lehet mesélni még sok-sok év múlva is. Ilyen is akad bőven: Bandi bácsi köpenyzsebe tele volt matek példákkal. Akit tanított, megtiszteltetésnek tartotta, ha a folyosón a legváratlanabb pillanatban egy zsebből előhúzott cetlit kapott tőle, mondván, próbálkozzon a megoldással. Aztán egy hét elteltével számon is kérte az illetőt, sikerült-e megbirkózni a feladattal. A matematikát kevésbé kedvelő diákok emlékezetében a nagy mesélőként él elevenen. Mesélnivalóban pedig nincs hiány, hisz Bandi bácsi élete kész regény. A megpróbáltatásokkal teli 20. század ugyan megkímélte őt magát a legrosszabb élethelyzetektől, de a háború alatti angol fogság, a sztálini kommunizmus tombolása, a kádári évtizedek puha diktatúrájának léleknyomorító atmoszférája hiteles szemtanúvá avatták az őt lenyűgözve hallgató diákok és tanárok előtt. Tantárgyának szeretete is példaadó volt mindenki számára. Pedagógiai ars poeticájához tartozott, hogy a tanítványoknak élményt kell adni, a munka és ennek nyomán a siker élményét, hogy jóleső elégedettség tölthesse el az embert. A sorrend egyébként nem felcserélhető. Gyakran hallottuk tőle, hogy a matematikai feladatokkal napi szinten való foglalkozás nem csak az elmét tartja fitten, hanem szórakoztat és gyönyörködtet is. Természetesen ez nem valami szakbarbárságot jelent részéről, hanem a hivatás szeretetét, mutatis mutandis a saját szakunkban, munkánkban, tevékenységünkben való gyönyörködés lehetőségét is. A tanári pálya iránti vonzalmat már kisiskolás korában édesapja ébresztette fel benne, aki egyben első tanítója is volt. A családban Bandi bácsi egyébként negyedik generációs pedagógus. Közelről szemlélhette, érezhette, mit jelent a gyermek tanításának, értelmi képessége fejlesztésének, az eredményes oktatásnak az öröme.

1941-ben lett a Pázmány Péter Tudományegyetem és az Eötvös Kollégium matematika-fizika szakos hallgatója. A szellemi és tudományos töltekezés éveit a háború két évre megszakította, 1944-46-ig katona, majd hadifogoly volt, de a szerencsés hazaérkezés után be tudta fejezni a tanulmányait, így 1947-től már a szombathelyi, az akkori Faludi, mai nevén Nagy Lajos Gimnáziumban kezdte meg tanári pályáját. Kiváló és eredményes tanári munkája nyomán sok-sok tehetséges diák került ki a keze alól, ahol csak megfordult: a pesti Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumban, az Eötvös Loránd Tudományegyetem geometriai tanszékén, a győri Révai Gimnáziumban s végül nálunk, a Pápai Református Gimnáziumban. Hosszú ideig volt megyei matematika-szakfelügyelő, és tankönyvírói munkássága is nagy jelentőségű, 37 tankönyve jelent meg. Munkásságáért számos kitüntetésben részesült hosszú pályája során: többek közt a Beke Manó-díj ll. és l. fokozata, a Kiváló Tanár-díj, az Apáczai Csere-díj, a Magyar Köztársasági Emlékérem és a Rátz Tanár Úr Életmű díj jelzik, hogy politikai rendszerek jöhetnek-mehetnek, a nagyformátumú tanáregyéniség minden időben tiszteletet, elismerést vív ki magának. Bandi bácsi vallási toleranciája is minta lehet mindnyájunk számára. Mélyen hívő katolikusként nagy adománynak tartotta, hogy a Református Gimnázium falai között oktathatott. Erről így vall: „Jó érzés volt olyan iskolában munkát vállalni, ahol a nap imával kezdődött, úgy, mint egykori iskolámban, a Zalaegerszegi Állami Deák Ferenc Reálgimnáziumban. Egy-egy iskolaévet pedig Isten házában hálaadással fejeztünk be.” Számára nem a felekezeti hovatartozás volt fontos, hanem a keresztény hit maga, ugyanolyan komolysággal és lelkülettel vett részt a református szertartásainkon, mint a saját, katolikus gyülekezetében. „ Hála Istennek vallásos családban, hívő emberek környezetében nőttem fel, ezek a hatások egész életemben nyomot hagytak bennem. 94 éves vagyok, és visszatekintve az életemre, számos példát tudok felsorolni, hogy mit köszönhetek a Mindenhatónak, hogy óvott, irányított és mentett meg az elmúlt vérzivataros időkben, a háborúban.”