IGEI ÜZENET

A hit útja...
2019-09-19

A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. (Zsid. 11, 1.)

 

    Lassan haladtak előre Ábrahám léptei. Nem vénségének megfontoltsága, stabilitást kereső félelme vitte előre lábait, hanem eltökéltségének és meg-meg remegő akaratának kusza elegye. Vitte fiát, vagy fia vitte őt? Már nem is emlékszik rá. Csak Mórijjá hegyének üvöltő némaságára. A három napi ordításokkal teli csendre, melyben lényegtelen, hétköznapi kérdésekben követte őt gyermeke, vénségének reménysége.
Az élet, mely már-már kihunyni látszott Ábrahám szemében, egy talán sokak által elkésettnek gondolt szeretetben újra fellobbant, és íme, most nem saját életét készül kioltani, hanem az ő egyetlenegyének világosságát.
Miért kell felmenni a hegyre? Nem lenne egyszerűbb gyorsan túlesni rajta a hátsókertben, hogy elnyelje az élet bizonyítékát a pöcegödör sara? Nem könnyebb hirtelen vágni, hogy ne legyen idő gondolkodni, ne legyen ideje a csendnek marni, az ürességnek emészteni és a vén lépteknek egyre inkább megfáradni, elerőtlenedni? Vagy pont ez a lényeg? Elfáradni, belefáradni az akarat küzdésébe, a megmásíthatatlan döntésébe, az Istent nem ismerő mélyen elrejtett zsigerek egyértelmű NEM-et skandáló tiltakozásába? Még ő sem tudja. Csak megy. Három nap. Több kilométer a pokolban, a pusztaságban, a semmiben, a „hiszek egy Istenben” örök fogadalmában.
Ez a hit indította útnak vén lépteit. Ez a bizonyosság fente élesre kését is. Ebből a meggyőződésből fakadt fia kérdésére - hol az áldozati állat? - hűvös válasza: „majd az Úr gondoskodik róla.” Három nap böjt Isten szava nélkül a hit állandóságában, a hegy halált hozó vonzásában. Három éjszaka a démonok suttogásában, fia szemében vakítóan fénylő élet sugarában. Három sugalmazott álmoktól mentes éjszaka, melyben nem csak ő hallgat de az Isten is. Nincs zöld sem, ami a reményt hirdetné, csak az állandó kopár és rideg óriási kövek hirdetik, hogy a Magasságos ott vár a Mórijjá hegy tetején. És végül megérkeznek. Föld és menny között, piedesztálra emelve a halált készült Ábrahám, hogy megtörténjen végre az elkerülhetetlen. A fáradtságtól ziháló leheletet vigye el végre végleg a szél. Ábrahám már nem várva semmit, sem isteni elismerést, sem könyörgő gyermeki szavakat, sem egy angyali üdvözletet, hogy „kegyelmébe fogadott az Úr”, már egy meg nem értett és még kevésbé elfogadott tudatállapotban nyúlt késéért. A pengéért, mely fémes ízt hagyva maga után emlékezteti fiát élete törékeny voltára, és bocsátja visszafordíthatatlan útra annak lelkét. Ábrahám szemében ott égett Isten ígéretének tekintete, mely pillanatnyi zavarában szólni sem tudott. A három napi némaság csúcspontja még inkább szótlanná tette Izsákot, kinek neve és addigi élete maga volt a nevetés apja társaságában.
Hogy lehet az, hogy aki őt ennyire szereti, most mégis nyisszantó pengét fordít felé? Hogy lehet, hogy aki létének örömét benne élte meg, most elbocsátja lelkét mely egykor egybeforrt övével? Egy hang sem jön ki torkán. Talán a három nap megérlelte benne az elfogadást. Titkon benne is elhintette a hit magvát. Megértette, hogy itt valami rajtuk kívülálló működik, ami mindkettejükben érleli az örökkévalóság gondolatát, kiméri lehetőségeik határát. Nincs más hátra, mint térdre rogyni. Ott a föld és a menny között, az élet és a halál között meglátni az Istent.

A hit útja olykor érthetetlen és fájdalmas, de Isten MINDIG magához emel.

Erlitz Anita
lelkész